Újratöltve

Ki gondolta volna,hogy valah újrakezdem ennek a honlapnak a szerkesztését... Hogy miért teszem?! Jó kérdés, és igazából magam sem tudom. Talán érzem, hogy meg kell másokkal is oszatnom azokat a tapasztalatokat, élményeket, amiket én nap mint nap átélek.

Hogy ki vagyok én valójában?! Hol kezdődik a történetem?! És mi ez az egész?! Ha tényleg érdekel, olvass tovább és talán választ lelsz nem csak ezekre a kérdésekre is... (az alábbiakat még egy korábbi alkalommal írtam)

Kiss Naómi

Bizonyságtételem

            Itt ülök és nézem a vakítóan fehér monitort. Nem tudok mit írni. Nem tudom, hol kezdjem, nem tudom, hogyan írjam le. Még azt sem tudom, hogy le akarom-e írni. Csak egyet tudok, hogy le kell írnom, ahhoz, hogy egy új ajtó nyílhasson ki előttem. Körülvesz a csönd, csak a gép halk zúgását hallani, fejemben pedig ide-oda cikáznak az emlékek. Mikor is kezdődött? Hol? Hány éves is voltam? Mi történt? Mit kell megemlítenem? Ez most fontos? Nem akarok túl hivatalos lenni, mert úgy érzem, az elveszi az egész történetnek a varázsát. Felötlik bennem a kérdés: Miről is írok én most? A megtérésemről. Arról, hogyan találtam az Úrhoz. Arról, hogyan óvta, őrizte, vigyázta minden lépésemet születésemtől kezdve. Hogy lehet ezt a legrövidebben, lényegre törően leírni? Úgy, hogy át lehessen érezni a helyzet drámaiságát, és komolyságát. És az emlékek csak zakatolnak, a szívem pedig összeszorul, bár nem tudom, miért.

            Kicsi voltam még. Ez az első emlékem Istenről. Sátoros evangélizáció, Ford család, SPAR, Szombathely? Az első sorban ültem, mellettem Stephanie, a legjobb barátnőm. Eljött az a rész, amikor az igehirdető elmondta a megtérő imádságot. Aztán megkérte, tegye fel a kezét, aki elmondta. Felemeltem a karom. Igen. Tudom, hogy Isten komolyan vette a döntésem. ?Miért jelentkeztél, te még nem tértél meg?? szegezte hozzám a kérdést Stephie. Meglepődtem, és nem mondtam semmit.

            Pár év telt el. Márk kórházban. Biatorbágy, Jerikó. Nem anyuék jöttek értem. ?Miért?? kérdeztem. ?Anyának maradnia kellet, mert az öcséd kórházban van.? ?Kórházban?? Mikor hazaértünk megtudtam, rohama volt. Nem nagyon értettem, csak azt tudtam, hiányzik az öcsém. Sírtam. Mikor hazajött többször is láttam, ahogyan rángatózva összeesik a földön. Olyan régen volt, de még most is úgy emlékszem rá. Rettenetesen féltem. 7 éves voltam. Aztán meggyógyult. Isten, és az Ő csodálatos gondviselése!

            Aztán jött Miri, és végül Ágnes. Pszichiátria. De meggyógyultak. Bár Ágnes többször is visszaesett. Közben pedig sok más is történt. Főként lelki dolgok. 13 évesen elmentem Biatorbágyra. És ott átadtam az életem Istennek. Aztán lelkesen elújságoltam az unokatesóimnak. Boldog voltam. Meddig is? Talán egy-másfél hónapig. Eljött az évnyitó, elkezdődött a suli. Pár hét után nagyon összevesztem a barátnőmmel (pontosabban ő veszett össze velem). Kiközösítettek. Senki nem szólt hozzám. Egyedül ültem a hátsó padban. Magamba roskadva, magányosan. Mindenki úgy nézett rám, mint egy ufóra. Csak kiröhögtek. A sok csalódás, hátbaszúrás miatt üldözési mániám lett. Ha hallottam, hogy valaki nevet, azt hittem, engem nevet ki. Minden összejött. Depressziós lettem. Hozzáteszem 13 évesen? Eltávolodtam Istentől, mintha nem is létezett volna. Aztán egy kis idő elteltével elkezdtek begyógyulni a sebek. Lassan kezdtem talpra állni. Anya nagyon sokat segített. Már egy év is eltelt az óta a bizonyos eset óta. Új barátaim lettek, az osztály visszafogadott, és már a régi barátnőmmel is beszélő viszonyban voltam.

            8. évelején Miri elkezdett járni baptista ifire. Egyszer valahogy én is elkeveredtem egy ilyen alkalomra, és nagyon megtetszett. Végül én is ott ragadtam. Megfogott Isten jelenléte. És ott az egyik alkalmon döntöttem. Ez nekem kell. Minden nap. Istennel. Táncolva, és boldogan jöttem haza. Örültem az új életemnek. Aztán jöttek a kezdeti nehézségek, hitharcok, kérdések, döntések. Én pedig buzgón jártam ifire. Ez az év volt a megerősödés éve. El telt tíz hónap. Miri évzárójáról hazajövet elővettem a Bibliám. Ott, a vonaton Isten szólt hozzám. Elhívott. Reszkettem a félelemmel vegyített kétségektől. Tudtam, hogy Isten mindenre képes, de azt soha nem gondoltam, hogy velem is terve van az életben. Nem gondoltam volna, hogy engem 14 évesen szolgálatban szeretne látni. Az ige: ?Te pedig, kisgyermek, a Magasságos prófétája leszel, mert az Úr előtt jársz, hogy előkészítsd az ő útjait.? Lk 1,76

            9. évelején értem meg arra, hogy ezt át tudtam vinni a gyakorlatba. Nyár vége, már nem is tusom, hol. Juccal beszéltem először Istenről. Neki tettem először bizonyságot. Aztán. Szeptember második hétvégéje, Keszthely, Főtér. Iza, és én. Volt egy nagyon komoly beszélgetésünk. Soha nem fogom elfelejteni. Nem is én beszéltem ott. Nagyon nem. Közben pedig elindult Máté vezetésével az I.M.A. csoport. Pár hét után felkért, hogy tartsak egy alkalmat. Én! Huh. Kemény feladat volt, de sikerült. Kissé akadozott, kissé izgulós volt, de áldott. Én hiszem, hogy az volt.

            De jöttek sorban a megpróbáltatások. A biosz tanárral folytatott heves vitám az evolúcióról viszont szinte eltörpül a következő nehézség mellett. Kiderült rólam, (azt nem írom le hogyan) hogy lisztérzékeny vagyok. Hoppá. Hát igen. Először én sem akartam elhinni. Úgy éreztem (és még mindig így vagyok vele), hogy ez nem komoly, és pár hónap múlva valaki azt mondja majd, hogy ?Jól van na, csak vicc volt.? De nem. Ez véresen komoly. Nagyon nehéz elfogadni. Pedig kívülről úgy tűnik, hogy könnyen, és lazán kezelem, de néha elegem van az egészből. Az csöppet sem enyhít a dolgon, hogy az öcsémről is kiderült, hogy az. Ezért ez az év a szolgálat éve.

            Most pedig? Jött ez a lehetőség. A bibliaiskola. Amiért végül is ezt az egészet írom. Tudom, hogy nekem itt a helyem. Teljes szívemből vágyom megismerni az Úr igéjét minden részletében. Tudom, hogy nem lesz könnyű. Főleg ilyen fiatalon. De megéri. Engem nem a papír hajt. Nem az elismertség. Nem az, hogy többnek fogok látszani, mert én már elvégeztem ezt az iskolát. Hanem a tudás. A hitben való megerősödés. Isten. Csak ezek irányítanak, és vezetnek. Most pedig, itt ülve, tudva, hogy holnapután kezdődik, az eleinte valószínűtlennek tűnő felajánlás valóssá válik. És nem félek, hanem izgatottan várom...